Kölcsönös

Napcsoda

Engedj be!

Szabad szél

Napimádat

Marci

Szédület

Alkony

Jelenkor

Kerti sün

Szoba kilátással

A merengő

Napkelte

Pihenő

Július elején

A varázstükör

Inatara tartományban élt egy király, Neraflon, akit a becsületesség és őszinteség megtestesítőjének tartottak az egész tartományban. Sajnos, kislánya születése után pár nappal elvesztette hőn szeretett feleségét, Ariastet. A kislányt, akit egyedül nevelt föl Orianthenak nevezték el. Orianthe gyerekéveit édesapja búskomorsága kísérte és kísértette. Hiába tanácsolták Neraflon királynak, hogy hozzon új asszonyt a házhoz – ő maga legfőbb szempontja a felejtés lévén – hallani sem akart effélékről, mindent a füle mögé és szíve mélyére rejtett. A baj az volt, hogy Orianthére is kihatott apja búskomorsága, minden szépsége ellenére elfelejtette a mosolyt, többé nem tudott rámosolyogni senkire és semmire.

Június 11-et írtunk, mely nap Orianthe születésnapja volt…

A királylányt semmilyen szemet-szájat kecsegtető ajándékkal, nem tudták elcsábítani, még csak egy mosolyt sem tudtak az arcára csalni. Így Neraflon király határozottan kijelentette, hogy aki szépséges lánya arcára mosolyt fakaszt, azé a fele királysága, és ő lesz a következő trónörökös… persze, hogy férfira gondolt… 

De mindenféle próbálkozás sikertelennek bizonyult… Egyszer csak megjelent a szomszéd faluból egy törp, akit Lorrainnak hívtak. Jelentéktelennek tartották az emberek, mivel a pipázás és ivás volt a fő erénye, különösebben senki sem ismerte, azt beszélték róla, hogy elátkozta egy Erdenar nevű fekete mágus valahol, valamikor. Lorrain a király beleegyezését kérte, hogy elkísérhesse Orianthét Algaren mágus földjére, a varázstükör birodalmába. A varázstükörről sok mendemonda keringett, azt beszélték, hogy aki megtekinti magát benne, mindenféle bajtól, betegségtől örökre megszabadul. Viszont senki nem hitt már benne: csupán legenda – mondogatták a környékbeliek. Lorrain gyerekkorában már járt a mágusnál, azóta már megboldogult édesapja társaságában.  Homályosan emlékezett az oda vezető útra, és ezt épp elégségesnek tartotta. Neraflon királynak nem volt más választása, így áldását adta az utazásra és felpakoltatta, ellátta őket útravalóval. Orianthe puhán szőke hajfürtjei csillogtak a szélben, Lorrain nem is nagyon mert a szemébe nézni, annyira szép volt… De volt egy baja Orianthenak: borzasztóan zavarta ha a ruhájára bármi is rászállt, ne is beszéljünk róla ha egy kicsit is koszos lett valahol, rögtön le kellett cserélni…

Na, de térjünk vissza az útra… Nehéz volt az indulás és még nehezebb az utazás. Útközben találkoztak egy csecsemőjét szoptató anyával, akinek a gyereke nagyon fázott. Orianthenak megesett a szíve rajta, így a csere ruhája egyikét odaajándékozta az csecsemőnek. Lorrainnek nagyon tetszett e gesztus, de ezt nem mutatta, csak a szeme csillogott élénkebben. Közben Orianthe ruhája elszakadt egy helyen, így rögtön mást vett magára, s az elszakadttól megszabadult ott helyben.  Egy hét kemény gyaloglás után megérkeztek Algaren mágus birodalmának határához. Orianthe semmi különöset sem talált a birodalomban, sőt unalmasnak is találta, fárasztónak is mivel csak felfelé, hegyre tartott az útjuk… Alig haladtak valamit a mágus földjén, s egyszer csak az útmenti erdő szélén egy sebzett őzet pillantottak meg. Orianthe – nem kis gondolkozás után – kedvenc ruháját szétdarabolva bekötözte a szenvedő kis jószág sebeit. Komoran tette, mint mindig, mosolynak nyoma sem volt gyönyörű arcán. Aztán folytatták útjukat és Orianthe egyre kíváncsibbá vált. Sokat érdeklődött Algaren mágusról, de Lorrain emlékezete homályos volt, mert hát alig négy éves volt, mikor látta a mágust. Végül Orianthenak csak egy szál tartalék ruhája maradt, jószívűen mind elosztogatta az útjukat keresztező rászorulóknak. Komoran, mosoly nélkül utaztak tovább… Az út egyre fárasztóbbá és egyre nehezebbé vált… Se mosoly, se mágus…

Orianthe egyre kedvetlenebbé vált, már a visszaforduláson kezdett el gondolkodni. De Lorrain bíztatása valahogy mindig egy kis bizalmat csalt újra a szívébe. Épp egy hegyi patakocskán szerettek volna átkelni, amikor megpillantottak egy megsebzett unikornist. Valószínűleg vérfarkasok támadhatták meg, vérző sebei arra engedtek következtetni. Orianthe élete nagy választása elé került: megmenti az egyszarvú életét, feláldozva utolsó kedvenc ruháját a sebek bekötözésére, vagy pedig a tiszta és kedvenc ruhadarabjában csodálja önmaga szépségét. Két érzés közt vergődött. Először is a szíve nagyon megesett a vérző és szenvedő kis unikornison. Másodszor pedig nem volt, aki csodálja és imádja tiszta és szép ruháit, hisz Lorraint nem érdekelte az efféle cicoma meg csillogás.  Így hát nehezen, de az unikornis megsegítése mellett döntött. A viselt ruháját nem használhatta, mivel az összekenődött eléggé, így a tiszta csereruháját tépte szét szalagokba, és bekötözte vele a sebeket. Nem maradt több ruhatartalék, el kellett fogadnia a jelenlegi állapotát. Jó érzés töltötte el, hogy segíthetett az unikornison, mégsem bírt egy kicsit sem mosolyogni… Még a kötözés közben észrevette, hogy a megkoszolódott és helyenként elszakadt ruháját, vérfoltok díszítik, nem is kevés. Már nem volt több csereruha nem volt más választása, így kénytelen volt belenyugodni az adott helyzetébe, hisz úgysem láthatta a törpön kívül senki sem. Útjukon felfelé haladva észrevette Orianthe, hogy a fenyőfák egyre gyérebben nőnek, már türelmetlen volt, szerette volna a varázstükröt a kezében tartani és belenézni minél hamarabb. Szerette volna látni a kalandos úttól fáradt arcát, viszont félt is szembenézni magával, hisz undorodott a koszos és sáros arcoktól. A kíváncsiság egyre nagyobb lett benne, várta a mágussal való találkozást és egyre nagyobb rejtély volt számára Lorrain személyisége, lassan már semmit sem értett. Egy idő után már nem érdekelte a dolgok miértje, inkább a milyensége lett a fontosabb. De mosolyogni még mindig nem tudoott…

A hegygerinc felé tartottak, egyszer csak megpillantott Orianthe egy idős bácsikát.

-   Nem hiszem, hogy ez volna Algaren mágus… – szólt enyhe csalódottsággal a törphöz.

-   Nnnnem emlékszem ráááá, sok év eltelt azóta. – szólt Lorrain halkan.

-   Áldott szép napot! – köszöntötte az előtte álló egyszerű öltözetű bácsikát Orianthe.

-   Miféle szél hozta magukat errefelé, hol még a madár sem jár?

-   Hááát… Algaren mágust keressük és a varázstükröt.

- A varázstükör ötven méternyire van innen ott a sziklamélyedésben – mutatott rá határozottan az öregapó.

-   És a mágus? -  Kérdezte egyre türelmetlenebbül Orianthe.

-   Itt kell, hogy legyen a közelben valahol…

Orianthe óhajtotta Lorrain kíséretét továbbra is, ám a legnagyobb meglepetésére Lorrain visszautasította: - Ez csak a te utad, a te álmod és valóságod összegzése.

Orianthe elindult, lábait egyre nehezebbnek érezte és szíve egyre gyorsabban kalapált…

A sziklamélyedéshez érve megpillantott egy tiszta vízű forrást, nagyon szomjas és kimerült volt, gondolta iszik belőle mielőtt megtalálná a varázstükröt…  A forrás fölé hajolva megpillantotta önmagát a víztükörben. Koszos és mocskos volt de annyira, hogy meglepetésében úgy elkezdett nevetni, hogy a király otthon meghallotta a visszhangját… Másodpercek alatt minden átértékelődött benne, a tudata olyan lett mint a tiszta forrásvíz. Örömteli sóhajai egyesültek a tiszta levegővel és az éterrel. Nem volt szükség magyarázatra, felismerte Algaren mágust, amint megpillantotta a feje fölött repkedő aranymadarat. A törpnek meg szerette volna köszönni a segítséget, de nem találta sehol. Helyette egy csodaszép királyfi állt vele szemben, az igazi Lorrain…

 A többit rád bízom, kedves olvasó…

                                                                                                                    (2016)