2016. július 28., csütörtök
2016. július 25., hétfő
2016. július 24., vasárnap
2016. július 23., szombat
2016. július 21., csütörtök
2016. július 19., kedd
2016. július 15., péntek
2016. július 10., vasárnap
2016. július 2., szombat
2016. július 1., péntek
A varázstükör
Inatara tartományban élt egy király Neraflon, akit a becsületesség és őszinteség jelzőkkel illettek az egész tartományban. Sajnos, kislánya születése után pár nappal elvesztette hőn szeretett feleségét, Ariastet. A kislányt, akit egyedül nevelt föl Orianthénak nevezték el. Orianthe gyerek-éveit édesapja búskomorsága kísérte és kísértette, egészen 18 éves koráig. Hiába tanácsolták Neraflon királynak, hogy hozzon új asszonyt a házhoz – őmaga legfőbb szempontja a felejtés lévén – hallani sem akart effélékről, mindent a füle mögé és szíve mélyére rejtett. A baj az volt, hogy Orianthére is kihatott Neraflon búskomorsága, minden szépsége ellenére elfelejtette a mosolyt, többé nem tudott mosolyogni senkire és semmire.
Június 11-et írtunk, Orianthe
születésnapja…
A királylányt semmilyen
szemet-szájat kecsegtető ajándékkal, nem tudták elcsábítani, mégcsak egy
mosolyt sem tudtak az arcára csalni. Így Neraflon király határozottan
kijelentette, hogy aki szépséges lánya arcára a mosolyt fakaszt, azé a fele
királyság és ő lesz a következő trónörökös… persze, hogy férfira gondolt…
De mindenféle próbálkozás
sikertelennek bizonyult… Egyszer csak megjelent a szomszéd faluból egy törp,
akit Lorrainnak hívtak. Jelentéktelennek tartották az emberek, mivel a pipázás
és ivás volt a fő erénye, különösebben senki sem ismerte, azt beszélték róla,
hogy elátkozta egy Erdenar nevű fekete mágus valahol, valamikor. Lorrain a
király beleegyezését kérte, hogy elkísérhesse Orianthet Algaren mágus földjére,
a varázstükör birodalmába. A varázstükörről sok mende-monda keringett, azt
beszélték, hogy aki megtekinti magát benne, mindenféle bajtól, betegségtől
örökre megszabadul. Viszont senki nem hitt már benne, csupán legenda –
mondogatták a környékbeliek. Lorrain gyerekkorában már járt a mágusnál, azóta
megboldogult édesapja társaságában.
Homályosan emlékszik az útra és ezt elégségesnek is tartotta. Neraflon
királynak nem volt más választása, így áldását adta az útra és felpakoltatta
őket mindenféle élelemmel és ruházattal. Orianthe puhán szőke hajfürtjei
csillogtak a szélben, Lorrain nem is nagyon mert a szemébe nézni, annyira szép
volt… De volt egy baja Orianthenak: borzasztóan zavarta ha a ruhájára bármi is
rászállt, ne is beszéljünk róla ha egy kicsit is koszos lett valahol, rögtön le
kellett cserélni…
Na de térjünk vissza az útra…
Nehéz volt az indulás és még nehezebb az utazás. Útközben találkoztak egy
csecsemőjét szoptató anyával, akinek a gyereke nagyon fázott. Orianthenak
megesett a szíve rajta, így a csere ruhája egyikét odaajándékozta az
csecsemőnek. Lorrainnek nagyon tetszett e gesztus, de ezt nem lehetett
észrevenni rajta, csak a szeme csillogott élénkebben. Közben Orianthe ruhája
elszakadt egy helyen, így rögtön mást vett magára az elszakadttól megszabadult
ott helyben. Egy hét kemény gyaloglás
után megérkeztek Algaren mágus birodalmának határához. Orianthe semmi különöset
sem talált a birodalomban, sőt unalmasnak is találta, fárasztónak is mivel csak
felfele haladt az útjuk… Alig haladtak valamit a mágus földjén, s egyszer csak
az útmenti erdő szélén egy sebzett őzet pillantottak meg. Orianthe – nem kis
gondolkozás után – kedvenc ruháját szétdarabolva bekötözte a szenvedő kis jószág
sebeit. Komoran tette, mint mindig, mosolynak nyoma sem volt gyönyörű arcán.
Aztán folytatták útjukat és Orianthe egyre kíváncsibbá vált és sokat
érdeklődött Algaren mágusról, de Lorrain emlékezete homályos volt mivel négy
éves volt, mikor látta a mágust. Végül Orianthenak csak egy szál tartalék
ruhája maradt, jószívűen mind elosztogatta az útjukat keresztező rászorulóknak.
Komoran, mosoly nélkül utaztak tovább… Az út egyre fárasztóbbá és nehezebbé
kezdett válni… Se mosoly, se mágus…
Orianthe egyre kedvetlenebbé
vált, már a visszaforduláson kezdett el gondolkodni. De Lorrain bíztatása
valahogy mindig egy kis bizalmat csalt újra a szívébe. Épp egy hegyi
patakocskán szerettek volna átkelni, amikor megpillantottak egy megsebzett
unikornist. Valószínű, hogy vérfarkasok szerették volna felfalni, a vérző sebek
arra utaltak. Orianthe élete nagy választása elé került. Megmenti az unikornis
életét, feláldozva utolsó kedvenc ruháját a sebek bekötözésére, vagy pedig a
tiszta és kedvenc ruhadarabjában csodálja önmaga szépségét. Két érzés közt
vergődött. Először is a szíve nagyon megesett a vérző és szenvedő unikornison.
Másodszor pedig nem volt, aki csodálja és imádja a tiszta és szép ruháját, hisz
Lorraint nem érdekelte a cicoma meg a csillogás. Így hát nehezen, de az unikornis megsegítése
mellett döntött. A viselt ruháját nem használhatta, mivel az összekenődött
eléggé, így a tiszta csereruháját tépte szét szalagokba, és bekötözte vele a
sebeket. Nem maradt több ruhatartalék, el kellett fogadnia a jelenlegi állapotát.
Jó érzés töltötte el, hogy segíthetett az unikornison, mégsem bírt egy kicsit
sem mosolyogni… Még a kötözés közben észrevette, hogy a megkoszolódott és
helyenként elszakadt ruháját, vérfoltok díszítik, nem is kevés. Már nem volt
több csereruha nem volt más választása, így kénytelen volt belenyugodni az
adott helyzetbe, hisz úgysem lássa senki, a törpön kívül senki sem. Útjukon
felfelé haladva észrevette Orianthe, hogy a fenyőfák egyre gyérebben nőnek, már
türelmetlen volt, szerette volna a varázstükröt a kezében tartani és belenézni
minél hamarabb. Szerette volna látni a kalandos úttól fáradt arcát, viszont
félt is szembenézni magával, hisz undorodott a koszos és sáros arcoktól. A
kíváncsiság egyre nagyobb lett benne, várta a mágussal való találkozást és egyre
nagyobb rejtély volt számára Lorrain személyisége, lassan már semmit sem
értett. Utazásuk során egy idő után már
nem érdekelte a dolgok megfejtése, értelmezése, hanem a milyensége lett fontosabb. De mosoly még
sehol…
A hegygerinc felé tartottak,
egyszer csak megpillantott Orianthe egy idős bácsikát.
- Nem hiszem, hogy ez volna Algaren
mágus… - szólt enyhe csalódottsággal a törphöz.
- Nnnnem emlékszem ráááá, sok év eltelt
azóta. – szólt Lorrain halkan.
- Áldott szép napot! – köszöntötte az
előtte álló egyszerű öltözetű bácsikát Orianthe.
- Miféle szél hozta magukat errefelé,
hol még a madár sem jár?
- Hááát… Algaren mágust keressük és a
varázstükröt.
- A varázstükör ötven méternyire van
innen ott a sziklamélyedésben – mutatott rá határozottan az öregapó.
- És a mágus? - Kérdezte egyre türelmetlenebbül Orianthe.
- Itt kell, hogy legyen a közelben
valahol…
Orianthe óhajtotta Lorrain kíséretét
továbbra is, ám a legnagyobb meglepetésére Lorrain visszautasította: - Ez csak
a te utad, a te álmod és valóságod összegzése.
Orianthe elindult, lábait egyre
nehezebbnek érezte és szíve egyre gyorsabban kalapált…
A sziklamélyedéshez érve
megpillantott egy tiszta vízű forrást, nagyon szomjas és kimerült volt,
gondolta iszik belőle mielőtt megtalálná a varázstükröt… A forrás fölé hajolva megpillantotta önmagát
a víztükörben. Koszos és mocskos volt de annyira, hogy meglepetésében úgy
elkezdett nevetni, hogy a király otthon meghallotta a visszhangját… Másodpercek
alatt minden átértékelődött benne, a tudata olyan lett mint a tiszta forrásvíz.
Örömteli sóhajai egyesültek a tiszta levegővel és az éterrel. Nem volt szükség
magyarázatra, felismerte Algaren mágust, amint megpillantotta a feje fölött
repkedő aranymadarat. A törpnek meg szerette volna köszönni a segítséget, de
nem találta sehol. Helyette egy csodaszép királyfi állt vele szemben, az igazi
Lorrain…
A többit rád bízom, kedves
olvasó…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)