2016. július 1., péntek

A varázstükör



Inatara tartományban élt egy király Neraflon, akit a becsületesség és őszinteség jelzőkkel illettek az egész tartományban. Sajnos, kislánya születése után pár nappal elvesztette hőn szeretett feleségét, Ariastet. A kislányt, akit egyedül nevelt föl Orianthénak nevezték el. Orianthe gyerek-éveit édesapja búskomorsága kísérte és kísértette, egészen 18 éves koráig. Hiába tanácsolták Neraflon királynak, hogy hozzon új asszonyt a házhoz – őmaga legfőbb szempontja a felejtés lévén – hallani sem akart effélékről, mindent a füle mögé és szíve mélyére rejtett. A baj az volt, hogy Orianthére is kihatott Neraflon búskomorsága, minden szépsége ellenére elfelejtette a mosolyt, többé nem tudott mosolyogni senkire és semmire.
Június 11-et írtunk, Orianthe születésnapja…
A királylányt semmilyen szemet-szájat kecsegtető ajándékkal, nem tudták elcsábítani, mégcsak egy mosolyt sem tudtak az arcára csalni. Így Neraflon király határozottan kijelentette, hogy aki szépséges lánya arcára a mosolyt fakaszt, azé a fele királyság és ő lesz a következő trónörökös… persze, hogy férfira gondolt…
De mindenféle próbálkozás sikertelennek bizonyult… Egyszer csak megjelent a szomszéd faluból egy törp, akit Lorrainnak hívtak. Jelentéktelennek tartották az emberek, mivel a pipázás és ivás volt a fő erénye, különösebben senki sem ismerte, azt beszélték róla, hogy elátkozta egy Erdenar nevű fekete mágus valahol, valamikor. Lorrain a király beleegyezését kérte, hogy elkísérhesse Orianthet Algaren mágus földjére, a varázstükör birodalmába. A varázstükörről sok mende-monda keringett, azt beszélték, hogy aki megtekinti magát benne, mindenféle bajtól, betegségtől örökre megszabadul. Viszont senki nem hitt már benne, csupán legenda – mondogatták a környékbeliek. Lorrain gyerekkorában már járt a mágusnál, azóta megboldogult édesapja társaságában.  Homályosan emlékszik az útra és ezt elégségesnek is tartotta. Neraflon királynak nem volt más választása, így áldását adta az útra és felpakoltatta őket mindenféle élelemmel és ruházattal. Orianthe puhán szőke hajfürtjei csillogtak a szélben, Lorrain nem is nagyon mert a szemébe nézni, annyira szép volt… De volt egy baja Orianthenak: borzasztóan zavarta ha a ruhájára bármi is rászállt, ne is beszéljünk róla ha egy kicsit is koszos lett valahol, rögtön le kellett cserélni…
Na de térjünk vissza az útra… Nehéz volt az indulás és még nehezebb az utazás. Útközben találkoztak egy csecsemőjét szoptató anyával, akinek a gyereke nagyon fázott. Orianthenak megesett a szíve rajta, így a csere ruhája egyikét odaajándékozta az csecsemőnek. Lorrainnek nagyon tetszett e gesztus, de ezt nem lehetett észrevenni rajta, csak a szeme csillogott élénkebben. Közben Orianthe ruhája elszakadt egy helyen, így rögtön mást vett magára az elszakadttól megszabadult ott helyben.  Egy hét kemény gyaloglás után megérkeztek Algaren mágus birodalmának határához. Orianthe semmi különöset sem talált a birodalomban, sőt unalmasnak is találta, fárasztónak is mivel csak felfele haladt az útjuk… Alig haladtak valamit a mágus földjén, s egyszer csak az útmenti erdő szélén egy sebzett őzet pillantottak meg. Orianthe – nem kis gondolkozás után – kedvenc ruháját szétdarabolva bekötözte a szenvedő kis jószág sebeit. Komoran tette, mint mindig, mosolynak nyoma sem volt gyönyörű arcán. Aztán folytatták útjukat és Orianthe egyre kíváncsibbá vált és sokat érdeklődött Algaren mágusról, de Lorrain emlékezete homályos volt mivel négy éves volt, mikor látta a mágust. Végül Orianthenak csak egy szál tartalék ruhája maradt, jószívűen mind elosztogatta az útjukat keresztező rászorulóknak. Komoran, mosoly nélkül utaztak tovább… Az út egyre fárasztóbbá és nehezebbé kezdett válni… Se mosoly, se mágus…
Orianthe egyre kedvetlenebbé vált, már a visszaforduláson kezdett el gondolkodni. De Lorrain bíztatása valahogy mindig egy kis bizalmat csalt újra a szívébe. Épp egy hegyi patakocskán szerettek volna átkelni, amikor megpillantottak egy megsebzett unikornist. Valószínű, hogy vérfarkasok szerették volna felfalni, a vérző sebek arra utaltak. Orianthe élete nagy választása elé került. Megmenti az unikornis életét, feláldozva utolsó kedvenc ruháját a sebek bekötözésére, vagy pedig a tiszta és kedvenc ruhadarabjában csodálja önmaga szépségét. Két érzés közt vergődött. Először is a szíve nagyon megesett a vérző és szenvedő unikornison. Másodszor pedig nem volt, aki csodálja és imádja a tiszta és szép ruháját, hisz Lorraint nem érdekelte a cicoma meg a csillogás.  Így hát nehezen, de az unikornis megsegítése mellett döntött. A viselt ruháját nem használhatta, mivel az összekenődött eléggé, így a tiszta csereruháját tépte szét szalagokba, és bekötözte vele a sebeket. Nem maradt több ruhatartalék, el kellett fogadnia a jelenlegi állapotát. Jó érzés töltötte el, hogy segíthetett az unikornison, mégsem bírt egy kicsit sem mosolyogni… Még a kötözés közben észrevette, hogy a megkoszolódott és helyenként elszakadt ruháját, vérfoltok díszítik, nem is kevés. Már nem volt több csereruha nem volt más választása, így kénytelen volt belenyugodni az adott helyzetbe, hisz úgysem lássa senki, a törpön kívül senki sem. Útjukon felfelé haladva észrevette Orianthe, hogy a fenyőfák egyre gyérebben nőnek, már türelmetlen volt, szerette volna a varázstükröt a kezében tartani és belenézni minél hamarabb. Szerette volna látni a kalandos úttól fáradt arcát, viszont félt is szembenézni magával, hisz undorodott a koszos és sáros arcoktól. A kíváncsiság egyre nagyobb lett benne, várta a mágussal való találkozást és egyre nagyobb rejtély volt számára Lorrain személyisége, lassan már semmit sem értett. Utazásuk során egy idő után már nem érdekelte a dolgok megfejtése, értelmezése, hanem a milyensége lett fontosabb. De mosoly még sehol…
A hegygerinc felé tartottak, egyszer csak megpillantott Orianthe egy idős bácsikát.
-   Nem hiszem, hogy ez volna Algaren mágus… - szólt enyhe csalódottsággal a törphöz.
-   Nnnnem emlékszem ráááá, sok év eltelt azóta. – szólt Lorrain halkan.
-   Áldott szép napot! – köszöntötte az előtte álló egyszerű öltözetű bácsikát Orianthe.
-   Miféle szél hozta magukat errefelé, hol még a madár sem jár?
-   Hááát… Algaren mágust keressük és a varázstükröt.
- A varázstükör ötven méternyire van innen ott a sziklamélyedésben – mutatott rá határozottan az öregapó.
-   És a mágus? -  Kérdezte egyre türelmetlenebbül Orianthe.
-   Itt kell, hogy legyen a közelben valahol…
Orianthe óhajtotta Lorrain kíséretét továbbra is, ám a legnagyobb meglepetésére Lorrain visszautasította: - Ez csak a te utad, a te álmod és valóságod összegzése.
Orianthe elindult, lábait egyre nehezebbnek érezte és szíve egyre gyorsabban kalapált…
A sziklamélyedéshez érve megpillantott egy tiszta vízű forrást, nagyon szomjas és kimerült volt, gondolta iszik belőle mielőtt megtalálná a varázstükröt…  A forrás fölé hajolva megpillantotta önmagát a víztükörben. Koszos és mocskos volt de annyira, hogy meglepetésében úgy elkezdett nevetni, hogy a király otthon meghallotta a visszhangját… Másodpercek alatt minden átértékelődött benne, a tudata olyan lett mint a tiszta forrásvíz. Örömteli sóhajai egyesültek a tiszta levegővel és az éterrel. Nem volt szükség magyarázatra, felismerte Algaren mágust, amint megpillantotta a feje fölött repkedő aranymadarat. A törpnek meg szerette volna köszönni a segítséget, de nem találta sehol. Helyette egy csodaszép királyfi állt vele szemben, az igazi Lorrain…

A többit rád bízom, kedves olvasó…


Tavaszváró