Feltámadás

       Meg akarta érteni a feltámadt Krisztust, a feltámadt test eszméjét. Az esti imájába ezt az óhajt is belefoglalta, tiszta tapasztalatra vágyó kíváncsisággal. Úgy érezte lelke megnyugszik és elszenderült a kozmikus óceánban. Már nem az idő gondolata foglalkoztatta, hanem érezte az időtlenség éterében a határtalan szabadságot. Az univerzum hatalmassága egy tiszta állapothoz hasonlított. A galaxisok fényjelei emlékeztették születése előtti otthonára. Mosolyogva üdvözölte az egységet teljesen elcsendesedve, mély együttérzéssel.

Hajnalban egy belső hang érintésével ébredt. Csendes volt minden, tiszta és békés. A madarak hajnali köszöntőjét a szívében hallotta. Nem is akarta már megérteni, hogyan hallja és látja szíve tolmácsolásában a körülötte levő világot. Tiszta vágyai az akaratával egyesültek a lét egyszerű szépségében. Ura volt a gravitációnak, így szárnyalhatott a létben az idő és tér korlátait mellőzve. Hallotta a világ összes fájdalmas sikolyát, érezte a szeretet folytonos áradatát és jelenlétét mindenhol. Egy tárgy megérintésével számtalan világ formáit és változatosságait tapasztalta meg. Szívében hordozta és táplálta az egyre bővülő univerzumot. Meglepődött, hogy egy szív szeretettel tudja hordozni magában a világegyetemet. Többé már nem a makro-mikro kozmikus elméletek játszadoztak a gondolataiban, hanem hálát adott a mostban, annak aki VAN.