Valódi önazonosságom
Először a következővel szembesültem, amikor az értelmi fogyatékkal élők házába költöztem: az, hogy szeretnek-e engem vagy sem, teljes mértékben független azoktól a hasznos dolgoktól, amiket addig csináltam. Mivel egyikőjük sem tudja olvasni a könyveimet, azok nem gyakorolhattak rájuk mély benyomást, és mert többségük sohasem járt iskolába, a Notre Dam-on, a Yale-en és a Harvardon töltött húsz évem nem sokat mutatott a névjegykártyámon. […]
Nagy feszültséget okozott bennem, hogy egyik olyan képességemet sem alkalmazhatom, amely a múltban igen hasznosnak bizonyult. Hirtelen ott álltam pőrén, kitéve az elfogadásnak és az elutasításnak, az öleléseknek és az ütéseknek, a mosolyoknak és a könnyeknek – minden egyszerűen csak attól függött, abban a pillanatban hogyan érzékelnek engem mások. Bizonyos értelemben úgy tűnt, mintha elölről kezdtem volna az életem. Az ismeretségekre, a kapcsolatokra és a hírnévre innentől kezdve nem lehetett építeni.
Ez volt új életem legmeghatározóbb élménye, és többféle értelemben továbbra is az, mivel rákényszerített, hogy újra fölfedezzem valódi önazonosságomat. Ezek megtört, megsebzett és bármiféle szerepjátszás nélküli emberek arra késztettek, hogy teljesen elengedjem fontosnak vélt énemet – amelyben teljesen sebezhető vagyok, s bármiféle teljesítménytől függetlenül, nyitottan fogadom és adom a szeretetet.
(Henry J.M. Nouwen: A tükrön túl-Jézus nevében)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése