„Kapaszkodik az ember az életébe. Valahogy így működünk, így
lettünk kitalálva. Az Élet pedig a maga módján körülölel, s ebből a nagy
összekapaszkodásból előbb-utóbb mi húzzuk a kurtát. Túlélésre hajtunk,
védekezésbe rettenünk. Először csak finomabb burkot, idővel egyre durvább
kérget növesztünk. Reménykedünk, hogy az majd megvéd, nem sérülünk többé. Aztán
idővel lelki sebeink lassan begyógyulnak, s maradnak a hegek. Néha, kicsit
félve megérintjük őket, s csodálkozva tapasztaljuk, hogy már nem fáj az, mi tegnap
még sajgott, s szenvedtünk tőle. Akarva-akaratlan elérzéketlenedünk az Élet
táncában. Nem, nem leszünk rosszabbak - csak túléljük. És az érzéketlenné vált
kéreg alatt - fedezékben - dicshimnuszát zengi a Lét.” (Kisgyörgy Benjámin)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése