A tér megmutatta boldog arcát,

    Az elveszett álmok megtalálták egymást,

Az árnyék elmesélte a csend hangját…

Kerestelek a rengetegben, rád találtam. Minden hiábavaló lett, csak a pillanat maradt, a titok már nem volt titok, a természet mindent elmagyarázott, a csend magába zárt mindent. A levegő tartalma teljesen megtöltötte a tüdőmet. Minden zaj elnémult. Tündérek éneke hallatszott a messzi erdőből és betöltötte a teret. A nap sugaraival magához ölelt, és a szívdobbanás belesimult a táj szépségébe…

Áld meg földünket, vigyázz ránk, hogy Atyai kézfogásod és Anyai ölelésed melegét soha ne engedjük el. Tartsd meg minden ház melegét, szeretetét, örömét, megvilágosodását. Bocsáss meg az elkövetett tévedésekért, mulasztásokért, figyelmetlenségekért. Feléd fordítjuk arcunkat, fogadd el mosolyunkat, tekintetünket, gondolatainkat, vágyainkat, ha nem is olyan őszinték, tiszták mint gondolnánk. Irgalmazz, emberi tehetetlenségünknek, tudatlanságunknak, elhamarkodott döntéseinknek és következményeinek. Ölelj át és segíts önmagunkká válnunk, benned, érted, értünk, értetek… A holnap gyermekeiért, mindenkiért, mindenért.

Csodálatos mosolyodban létező boldogság, Tekinteted varázsában megmutatkozó tisztaság,

Szépséged tükrében folyamatos virágzás, Lelked mélyén égő gyertyaláng.

Ugrándozó gyerekek:

járjátok a szelek táncát,

a pillanat varázsát,

a szabadság erejét,

a szeretet örömét,

a megbocsájtás természetét,

a boldogság minden percét.

Megtaláltál, mint ahogyan a kilencvenkilencet. Megérintettél… fülembe súgtad a lét örök csendjét, telve ürességgel és nyugalommal. Alázatod békét teremtett, nagyságod betöltötte a végtelent.

Az időtlenséget befogadta az idő,

a terek egymásba olvadtak,

a lélegzet forrása egyre bővebben árasztotta ki

az élet soha el nem fogyó vízét…

Gondolatok ezrei

Szilánkok százai,

Falevél ágai

Csillagok szélei.

Táncoljátok

a földkerekség körtáncát

Az élet mosolyát.

Sötétségben, viharban elcsendesedett indulatok, néma szobabelsők, üres útszakaszok, elnéptelenedett utcák… megpihenő mozgásokban megpillantott napfény… magadhoz vonzottál - megtaláltál, kivezettél a komor végtelenségből, a Te tiszta világodba.

Ködben elvesző szenvedélyek, érzékek sokaságával kereslek. Talán a holnap tengerén átkelve, megpillantom a szépséged mosolyán átragyogó napfényt.

Tied a perc, az óra, a pillanat. Lepihenek kis kertembe, szaladok az elmúlt perc után, járatlan utakon, szorongásom közepette. Ha fel tudnám ajánlani, át tudnám adni… neked tudnám adni, igen… neked cserébe egy maroknyi szeretetért, egy pillanat öröméért, egy századnyi szabadságért, egy megrezzenő falevélért… a mosolyodért.